1

Csillagok alatt alszik a föld… Lehet, hogy egyedül én vagyok ébren? Különös ez az éjszaka. A Telihold mosolyog rám. Hív… Én pedig nem várakoztathatom.

Magányosan heverek a meleg talajon. Nyár van… Érzem a levegőben. Ezernyi virág illatát sodorja a szél. Körülöttem csak a magas fű mozog. Minden olyan békés. Nyugovóra tért, élő és holt. Egyedül én kelek életre, ha leszáll az éj. Keresem, amit meg kell találnom. Csupán az életben maradás hajt. Nem akarok én senkinek sem ártani. Bár sok rosszat tettek nekem az emberek, mégsem vagyok olyan, mint ők. Az én fajom nemesebb, hogy holmi bosszúvágy kísérje. Ők mégsem hagynak békén.

Sötét, kis titkom biztonságosan hever szívemben. Senki nem tudja, ki vagyok. Hiába is próbálnák, sosem derítenék ki.

A messzeségben lombok susognak. Valami mozog ott. Fák árnyékában pihennek. Talán néhányuk még figyel is, de nem már nem tart soká…

Ahogy közeledem a rengeteg felé, érzem a szívverésük minden egyes dobbanását. Nyugodtak. Nem éreznek. Cselesen haladok előre, széllel szemben. Rá fognak jönni, hogy közeledek, de addigra már késő lesz. Kecses teremtések. Szörnyű, hogy a természet pont őket szemelte ki számomra zsákmánynak. Gyönyörű testüket barna szőr fedi. Kisebbek nálam, jóval… Fejüket hatalmas agancs díszíti. Szemük mély barna, és ártatlansággal pillantanak fel. Óvatosan mozognak. Csak semmi zaj! Érzik, hogy éhes vagyok. Szememben csak a Hold fénye verődik vissza halványan. Ő árul el engem. A vacsorám észrevesz, majd ügyes mozdulatokkal tovaszökken. Paták dübörgése kínozza a puha földet. Menekülnek előlem, pedig csak egyikük kell nekem. Csupán egyetlen éltető húst adó egyed, mely hozzájárul életem egy újabb napjának átvészeléséhez.

Aztán megindul a hajtóvadászat. Mancsaim puhán érnek a talajhoz. Minden izmomat bevetem, hogy kövessem őket. Kikerülök árkot, bokrot, fát, tavat, követ és más akadályt. Néha-néha megreccsen egy ág, testem alatt, szakadnak a levelek mellettem, követem az életem.

Már közel járok… Nincs messze. Fiatal és egészséges. Pont nekem való. Rá összpontosítok. Már semmi sem tarthat vissza attól, hogy végezzek vele. Minden okom meg van rá. Neki ez a sorsa. Megfeszítem izmait, ugrásra készen várom ki a megfelelő pillanatot. Már csak néhány lépés. Aztán csak szállok a levegőben… Elrugaszkodtam az anyaföldtől, amely életem egyik alappillére, és aki annyiszor segített a nehéz időkben.

Abban a két pillanatban, melyet repülve töltök, ezernyi gondolattal gazdagszik elmém. Képek villannak be, elmúlt korokról, szép napokról, szomorú eseményekről és arról az áldott éjszakáról, mikor…

Vérrel hígul fel nyálam. Újra földet értem. Valami mozgott alattam. Menekülni próbált, de képtelen erre. Karmaim mélyen beleágyazódtak farába. Természetem azt súgja, vess véget szenvedéseinek. Öld meg mielőbb, hogy ne kínozd! Ne légy gonosz! Tedd meg, amire hivatott vagy! Nekem sem kell kétszer mondani. Gondosan ráfeszítem súlyomat testére, hogy ne meneküljön. Nem állt szándékomban, hogy szenvedések közepette pusztuljon el egy félreeső erdőrészen, vérmérgezésben. Neki már befellegzett.

Hiába próbált szarvaival megsebesíteni. Az élniakarás bámulatos mértékeket öltött nála. Vadul kapálózott, fújtatott, ellenkezett. De én erősebb vagyok nála. Kitátom számat, kivillannak hatalmas szemfogaim, majd újra eltűnnek… Kész voltam… Eltörtem a nyakát… Átharaptam a torkát, ahogy tanultam az idők során.

Kihurcoltam testét a rétre, mert ott több fényt nyújtott nekem a Hold. Igyekeztem, mert már elmúlott éjfél. Nem állt szándékomban, hogy ott találjon a reggel. Siettem csillapítani éhségemet. Teljesen elfoglalt a zabálás. Élveztem a hús édes izét a nyelvemen. A vér émelyítő csorgása magába zárt. Szinte teljesen megőrültem. Már csak azt akartam, hogy az egész a gyomromban legyen. Hiba volt így elhagyni magam.

A nyakamon hideg, égető lánc szorult… Aztán még egy… És még egy… És még egy… Rengeteg forró, jeges kígyó fojtogatott. Valakik hátrahúznak… Nem foglalkoznak azzal, én mit érzek. Önzően kötnek meg. Bár félnek tőlem, mégis bátran kínoznak. A nyakamhoz kapok. Próbálom enyhíteni, de nem enged. A kezemet is megégeti a hideg. Színtiszta ezüstből készült láncok kötöttek meg. Akik ezt tették, pontosan tudták, mivel fogjanak meg. Tapasztalt vadászok eredtek a nyomomban és én voltam olyan ostoba, hogy nem vettem őket észre. Vadul hörögve akarom lefejteni magamról a gyötrő fájdalmat, de nem megy… Feladom… Eszméletlenül hullok földre…

2

Ilyenek voltunk… Jók, de vadak. Az emberek teremtettek minket még régen. Fogalmuk sem volt, mit tesznek. Szerintük szörnyet alkottak azzal, hogy keresztezték őseinket sajátjaikkal. Szerintünk csupán Természetanyánk sújtotta őket azzal, hogy első áldozataink közé megannyi ember is tartozott. Szervezett vadászatnak tekintették, hogy néha-néha népük egy fia vagy lánya is martalékunkká vált. Pedig ez nem így volt. Puszta félreértés vezetett idáig. Ők azt hitték, mi ki akarjuk őket irtani, pedig a valóság teljesen másképp nézett ki. Kísérletek eredményeként nem voltunk elég jók nekik. Menekültünk… Nem akartuk a halált. Minden élőlénynek megvan a joga az életre. Ha megszülettünk, oka van annak, hogy létezünk. Mi pedig nem hagytuk magunkat. Kitörtünk igájukból és saját életet kezdtük. Azóta ők vadásznak ránk. Rájöttek, hogy azok a harceszközök, melyeket egymás ellen használtak, ellenünk nem tehetnek semmit. Kilöki szervezetünk golyóikat, majd beforr a seb, még heg sem marad. Persze… Senki sem hibátlan…

Kifejlesztették fegyvereiket, melyek hatásosak halhatatlan testünk ellen. Mára már pontosan tudják, hogy az ezüst, akár egy bénító szer hat ránk. Nem tudunk lélegezni, mozogni, gondolkodni, csupán le akarjuk vedleni magunkról a fojtogató ezüstöt. Teljesen elveszítjük eszünket, nem tudjuk, mi zajlik körülöttünk. Csak a hihetetlen fájdalom marad, mely átjárja egész testünket.

Azóta sok idő eltelt… Az évszázadok jöttek, mentek… Az emberek bölcsebbnek tartották, ha titokban tartják fajtársaik előtt, hogy létezünk. Mára már csak egy maroknyian vannak tisztába vele, hogy tényleg létezünk. Ők folyamatosan igyekeznek minden bizonyítékot eltussolni. Fogalmunk sincs, miért, de nem tartják hasznosnak, ha mindenki tud létezésünkről. Vezéreik egyezményt kötöttek, sokáig tartott, míg dűlőre jutottak, de végül megbeszélték. Úgy határoztak, organizációt hívnak életbe, akik vadásznak majd ránk. Szánt szándékuk kipusztítani minket. Egyeduralkodók akarnak lenni… Féltik pozíciójukat a Földön. Azt hiszik, mi megállj-t parancsolhatunk rémuralmuknak. Talán ezért is engedte az Anyatermészet, hogy megszülethessünk. Bosszúból, hogy végezzünk oltári nagy hibájával. De miért tennék? Sosem akartuk bántani azokat, akik megteremtettek minket. Hiába… Az emberek ezt nem akarják megérteni. Képtelen elképzeléseik rólunk már-már nevetségesek. Kegyetlen gyilkosoknak állítanak be, akiktől rettegni kellene, de miért? Akik egymásban sem képesek megbízni másokra vetítik ki hibáikat. Ez az emberekre teljesen igaz. A szomorú tény, hogy önző, gyáva, de roppant mód zseniális faj. Ha egy kicsit is jobban bíznának egymásban ma nem itt tartanának, hanem jóval előrébb. Tudományuk elérné a csillagos eget is. Nem tudják felfogni, hogy a háború egymás ellen hasztalan. Inkább össze kéne tenniük erényeiket és megmenteni az Anyatermészetet, vagy kiölni a világból az éhezést, pusztító betegségeket vagy egyszerűen segíteni népük nyomorodottabb fiain. Ehhez viszont nem bíznak meg eléggé egymásban. Mindegyikük keresi a hibát. Ez a legnagyobb hiba az emberiségben.

3

Egy ketrecben ébredek. Rettentően sötét van. Reng alattam a talaj. Valami kemény tart fogva. Mozgunk. Észak felé haladunk, de nem látok semmit sem. Ismerős illat csapja meg az orromat. Valaki, akit régóta ismerek, tisztelek, sőt talán szerettem is, még, amikor én is közéjük tartoztam.

Vicsorogva nézek körbe. Ráznám a rácsot, de nem merem. Ezüstből készült.

Minket nem lehet csak úgy bezárni. Elveszítjük a lelkünket, hiszen azt nem lehet bezárni. Ha a lélek elhagyja testünket, meghalunk. A test csupán gyönge hírnök… Nem jelent semmit. De a lélek… A lélek életünk értelme. A nélkül fabatkát sem érne semmi sem.

Ez a folyamat lassan megy végbe. Hogy miért? Lelkünk többsíkú… Az idők során fejlődünk, így a lélek is gazdagodik, de nem feled. Régebbi rigolyáink, érzéseink, szokásaink megmaradnak. Legelőször a régi, gyermeki én hagy el. Utána folyamatosan a többi, míg végül a legbensőbb is menekül. Ilyenkor kihal a szemünkből a vadság, és csak testek leszünk. Utána már csak napok kérdése… Gyorsan vegetálunk, míg végül be nem következik a megváltó halál. Persze ebből már a szenvedő nem sokat vesz észre, hiszen lelke elhagyta, így nem is kár érte. Bár nem hinném, hogy bármelyikünkért is hullattak volna valaha is könnyet.

Kapkodva veszem a levegőt. Feszélyez a hely, nem tudom, hol vagyok, és miért. Mit tettem nekik, hogy bántani akarnak? Egyáltalán mit szándékoznak velem tenni?

Ezek a gondolatok keringenek fejemben. Kétségbeesetten próbálok menekülni, de nem találok kiutat. Mindenhol körbezár az ezüst és a sötétség. Magam vagyok, és senki más. Hiába érzem az ismerős illatot, nem mozdul. Talán alszik. Már a Hold sincs velem. Magamra hagyott az emberek és az ezüst között. Talán megharagudott rám Anyatermészet, amiért elvettem egy daliás fiát. Hiszen nem ez volt az első vadászatom? Sőt… Voltak már szebbek is, amiket megettem. Miért pont ma éjjel? Nem akarok meghalni! Nem akarom, hogy testemet ezüstgolyó fúrja át. Miért zártak be? Mit akarnak velem? Talán szánalmas kísérleti nyúl lesz belőlem, akit laborba zárnak, és soha többé nem engednek ki? Nem! Ezt nem akarom! Megpróbálom még egyszer… Újra és újra nekicsapódok a rácsoknak, de mindhiába. Azok nem engednek. Ráadásul égetnek. Hidegség járja át a testem.

Már nem reng a föld… Búsan és fáradtan heverek a földön. Nyüszítve igyekezem átvészelni az éjszakát.

Valahonnan fény szűrődik be. Akár egy reménysugár aranyozza be arcomat egy utcai lámpa. Aztán emberek jönnek. Több tucat. Mind körülöttem sündörögnek. Ki akarnak vinni… El ebből a kocsiból, melyben egészen a városig szállítottak. Óvatosan emelik fel kalitkámat. Természetesen én ezt nem hagyhatom annyiban. Vicsorogva csapok közéjük. Karmaimat mélyen belevájom a legközelebbi férfibe, aki ordítozva hull a padlóra. Kimúlt… Megérdemelte, talán. A többiek ijedten ugranak arrébb. Nem érdekli őket, mi lesz társukkal, csak utána kapcsolnak. Büntetésül, hátulról hatalmas áramütést kapok, amitől ismét elalélok. Szerencsére, nem sokáig. De nekik éppen elég volt, hogy sértetlenül bevigyenek egy hatalmas terembe. Csak egy kis lámpa pislákolt magasan a plafonon. Egy elhagyatott raktárban tettek ki. Még mindig nem voltam egyedül. Az ismerős illat megmaradt. Nem messze beszélgetés folyik, feltehetőleg rólam.

-         Mikor viszik el innen? – kérdezte egy kedves férfihang.

-         Holnap hajnalban! – magyarázta búgó hangon egy másik férfi. – Tehát nem ma reggel, hanem holnap!

-         Értem én! – felelt a fiatalabb. – Addig nekem kellene rá vigyáznom?

-         Igen! Reggel innen mész iskolába! – intette a másik. – Nehéz feladat! De egyet se félj! Ezüstketrecben van, ráadásul, ha minden kötél szakad, le is lőheted! Ahogy tanítottam!

-         Tudom, apa… - sóhajtott.

-         A doktor számít a csomagjára! – hangzott az idősebbtől. – Tudom, hogy nehéz vadásznak lenni, de nekünk ez a sorsunk! Vigyázz magadra! Ha valami baj van, csak nyomd meg a gombot! Három percen belül itt terem valamelyikünk! Biztos, hogy ezt akarod?

-         Megbeszéltük, hogy a következő őrködést én vállalom! Valamikor meg kell tanulnom! – kísérte ki apját a fiú.

Ekkor fogtam fel valójában, kit is érzek. Egy osztálytársam kapott el. Családja tudtommal könyveléssel foglalkozott, de ezek szerint hazudott. Magas, kékszemű fiatalember. Jóképűnek nem nevezhető, félénk egyén. Valaha tetszett. De, amióta megtörtént, ami megtörtént, nem engedhetem meg magamnak az a luxust, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz. A Max Miller nevű ember lassan lépett ki a felpolcolt faládák között. Vetett egy félő pillantást rám, majd háttal ült nekem. Egy íróasztalhoz telepedett le, felkapcsolta a villanyt és olvasgatni kezdett. Természetesen nem tudott odafigyelni. Hevesen vert a szíve. Érdekelte, mi van mögötte. Teljesen elfelejtette velem, hogy be vagyok zárva. Egyszerűen csak örültem, hogy velem van. Mosolyogva ültem le a ketrec közepére és csóváltam a farkam. Szerettem az illatát. Mozdulatai, melyeket pár éve még remegve figyeltem, megmaradtak. Jellegzetes tartása és viselkedése örömmel töltötte el, amúgy bánatos, szívem. A lelkem új erőre kapott Max láttán. Már nem érdekelt, mi lesz velem. Csak nézni akartam. Szeme sarkából ő is engem néz. Régebben mindent megadtam volna azért, hogy ő így viselkedjen, de ma már nem. Pár percre elkapott és magába zárt a kamasz szerelem…

-         Miért nézel? – fordult meg.

Boldogan pattantam fel. Max ezt rossz előjelnek vélhette. Ijedten ugrott hátra. Szomorúan nyüszítettem és nyúltam felé, hogy jöjjön vissza.

Néhány pillanatig meg se mozdult. Mondhatni, megállt benne az ütő. Aztán… Szép lassan újra a fényre lép. Szemüvege visszaveri a fényt, nem láthatom szépséges kék szemeit.

-         Éhes vagy? – kérdezte félve. – Engem nem ehetsz meg! Amúgy is… Az előbb zabáltál!

Hátrahúztam füleimet. Figyeltem minden egyes szavát.

-         Hm… - közeledett. – Nem tudom, mit vannak kibukva! Nem is vagy olyan félelmetes!

Megtorpant, mikor szaglászni kezdtem.

-         Csak egy nagyra nőtt kutya vagy! – nézett a szemembe. – De van valami…

Mélyen a szemembe nézett. Csontig hatoló nézés volt ez. Alig bírtam állni pillantását, pedig én aztán elviseltem már az élettől sok mindent, de Max Miller figyelme nem hagyott hidegen.

-         Ismerősnek tűnsz… - nevetett fel. – De hát ez lehetetlen! Nem ismerhetlek! Az átváltozás csak legenda! Ti ilyenek vagytok, éjjel-nappal! Sosem láttam még olyat, mint te… Na jó, ez így nem igaz!

Hosszas fecsegésbe kezdett:

-         Kiskorom óta van dolgom ilyenekkel, mint te, de kettesben még eggyel sem maradhattam. Elnevezlek Lychannak. Úgysem alhatok! Beszélgetek veled…

Tényleg így tett. Sokáig beszélt hozzám. Mindent megtudtam róla, még olyan dolgokat, amiket sosem akartam. Előttem ült egy tizennyolc éves fiú, aki minden lelki gondját velem osztja meg. Mély megnyugvást éreztem közelében. Teljesen elfeledtem, hogy hol is vagyok valójában.

-         Aztán gimiben ott volt az a csaj… Lindának hívták… - sóhajtott. – Nick szerint tetszettem neki, de ő nekem nem. Aztán eltűnt, nem tudjuk, hova lett… A szülei még mindig keresik állítólag, de a rendőrök szerint már nem él… És rájöttem, hogy hiányzik. Azóta sem mertem odamenni egy lányhoz sem… Néha jó lenne, ha lenne valaki mellettem, de…

Ez a mondat meglepett.

Elővette táskáját, majd keresgélni kezdett benne. Könyveket, füzeteket, néhány tollat és szemetet tárolt benne. Meg persze egy csokit is. Azt vette elő. Vágyakozva néztem utána. Félbetörte, majd felém indult vele.

-         Ha már egész éjjel engem hallgattál, megérdemelsz egy kis jutalmat! – dobta be hozzám. – Cloé, a kutyám imádja!

Mi tagadás, én is szeretem. Élvezettel vetettem rá magam az édességre. Mohón kaptam be, majd nyelések közepette néztem vissza Maxre.

-         Apa mindig azt mondta, dühöngő vadállatok vagytok… - jegyezte meg. – De szerintem te nem vagy olyan!

Talán ő sem bírta állni az én nézésemet. Lehet, hogy megbabonáztam, vagy egész egyszerűen kíváncsi volt, nem tudom… Átnyújtotta kezét a rácson, hogy megérintsen. Remegve ért az arcomhoz. Félve simított végig a szőrömön, ami mellesleg, nagyon jól esett. Amikor még olyan voltam, mint ő, bármit megadtam volna ezért a pillanatért. Hogy olyan közel legyek hozzá, hogy simogasson, hogy kettesben legyünk… Alig hittem, hogy ez is eljöhet még, de lám. Néha a legmerészebb álmaink is valóra válhatnak.

Max és én sokáig maradtunk így. Talán egy órán keresztül folyamatosan kapcsolatban voltunk.

-         Te kedves vagy, hallod? – húzta ki a kezét Max. – Lehet, hogy kiengedlek!

A remény felvillant kicsiny szívemben. Csak ekkor fogtam fel újra, hogy én egy ezüstkalitkában töltöttem az éjszakát. Ez ismét bevadított.

-         Mindjárt pirkad! – fogta a fejét. – Mit tegyek? Ha kiengedlek, apa megnyúz, ha nem, akkor téged nyúznak meg!

Ennek hallatán felvonyítottam. Megint csak a kínzás… Önző terveinek megvalósítására kellek egy elkényeztetett ficsúrnak, akinek nincs jobb dolga, mint barátainak azt mutogatni, milyen remek fogást tett legutoljára. Sportvadászok undorító népe. Egy ilyen ritkaság, mint az én bundám nyílván ékesítené gyűjteményét. Ráadásul egy doktorról volt szó. Elméletileg segítségre képezték ki, nem pedig gyilkolásra. De az emberek nagy különbséget látnak az állatok és saját maguk között. Egyszerűen nem tudják felfogni, hogy nincsenek egyedül és nélkülünk sehol sem lennének.

De Max szemében láttam a reményt. Ő megértette, hogy nem vagyok rossz. Bizakodóan lestem utána. Kulcsért ment. De tanácstalanul tért vissza hozzám. Nagyon gondolkodott, mit is tegyen.

Kérlelve nyüszítettem rá. Nehéz döntés előtt állt. Félt is egy kicsit. Teljesen nem bízott meg bennem. És mégis… Csörgött a kulcs, kattant a zár és nyílott az ajtó. Bátortalanul néztem rá, majd a szabadságot jelentő nyitottságra. Kicsit eltávolodott tőlem, de arra bíztatott, hogy menjek. Szabad vagyok… Nem engedi, hogy undorító játékot játszanak velem.

Gyorsan kikecmeregtem az undorító ezüstből és már mentem is ki. Nem volt nyitva az ajtó, de ezt gyorsan meg lehetett oldani. Pirkadt, de még sötét volt. A város fényei zavarták látásomat. A bűz, mely elviselhetetlen volt ott mindig is, ahol emberek élnek, visszaterelt a raktárba. Ott mindent ellepett Max csodás illata. Döbbenten meredt rám az egyik polc tetején, ahova menekült előlem.

Fantasztikus ötletem támadt, vagy lehet, csak a város bűzei zavartak meg… Vicsorogva, de ugyanakkor örülve másztam fel Max után a faládákra. Rémülten próbált menekülni. Egyre feljebb és feljebb mászott. A ládák mozogtak lábai alatt. Lassan tudott haladni. Engem pedig egy olyan vágy fűtött elérni, hogy azt leírni képtelen vagyok. Csak egyszer akartam magamhoz ölelni. Nem akartam én bántani, eszem ágában sem volt felsérteni a bőrét. Csupán hálát akartam mondani, amiért ember módjára viselkedett egy embertelen világban egy olyan valakivel, aki már rég nem ember.

Végre elkaptam! Tovább már nem tudott mászni. A legmagasabb ládán állt. Messze állt a többi. Nem tudott átugrani sehova. Kétségbeesetten ordítozott segítségért, amikor odaértem. Fölétornyosultam. Bár volt vagy két méter magas, mégis könnyűszerrel föléborultam. Reszketett… Félt tőlem. Ezt nem akartam. Fájt, hogy retteg tőlem. Egy ilyen kedves ember, aki csak örömöt szerzett nekem nem szabad, hogy többé féljen. Bánatomban felvonyítottam az égbe. Hangom olyan mélyen szólt, hogy az összes testvérem meghalhatta. Szívemben hallottam válaszukat. Mind átérezték fájdalmam és bíztattak, hogy tegyem meg….

Visszafektettem fejem Max vállára. Még mindig félt, de már nem sokáig. Összeszedtem minden bátorságom… Kellett is. Féltem ettől a lépéstől, mert attól tartottam, ha elkezdem, talán nem tudom majd befejezni. Azt akartam, hogy Max sosem hagyjon el. Azt akartam, hogy örökké együttlegyünk. Ketten, a világ ellen…

4

Elájult. Óvatosan lekecmeregtem a polcokról és a város felé vettem az irányt. Átvágtam a nyüzsgő utcákon, tágas tereken és rengeteg emberen. Vállamon Max ájult testével vertem át magam a „civilizáción”. Sikolyon követtek. Sokáig loholtam. Dacoltam az emberi erőkkel. Nem akartam, hogy elkapjanak minket, mert akkor tervem összedől, akár egy kártyavár. Bár Max nélkül az életem nem ért volna semmit. Büszkén vállaltam volna a halált, ha elveszik tőlem. Végre megtaláltam lelkem hiányzó részét. A magány, mely eddig gyötört végre megszűnt. Vele voltam és más nem érdekelt…

A közeli erdőben bújtattam el. Állandó lakhelyem egy barlang lett, amit emberi szem még sosem látott. Ezek után sem fog. Jól elrejtettem a nyomokat. A napfény járta át testemet, mikor hazaértem. Melege átváltoztatta egész testemet. Eltűnt a félelem. Már nem lihegtem. Nem menekültem az emberek elől, nyugodt voltam.

Letettem Maxet a barlangban.

-         Linda? – ébredt fel.