Lychantropia
Nitko 2006.06.17. 13:04
Nitko verse
Szörny lakik bennem, Nyugszik szívemben. Nézem, ahogy az alkonyat Lassan befedi arcomat.
A békét adó napsugarak Elviszik maradék nyugalmamat, S más nem a marad a sötétben, Csak a telihold az égen.
Érzem, ahogy elmém elborul, S testemből az ember kimúl. Rágondolok a titkos végre, S vonyítok a sötét égre.
De hirtelen szimatot fogok, Elindulok, s előttem áldozatok. Egyet kinézek, s azt sokáig követem, Nem parancsol más, csak az ösztön nekem.
Mikor megáll, a sötétben csak várok, Bokorba bújva követem az átkot. Árnyékból lesem, de a titkom feltárul: Rálépek egy gallyra, s az nyomban elárul.
Észrevesz, hát rohanok, Egy nagy ugrás, s ott vagyok. Gyenge teste a testem alatt: Vár rá az utolsó pillanat.
Mancsaimban ott a halál, Mikor tettemre a napfény talál: Érzem újra ember vagyok, De kezeim közt itt a halott.
Megijedek, s elfutok, Félelmek közt bujdosok, Míg a világ fordulóra talál, S a közelben újra a telihold áll.
De a szörnynek többé nem engedem, Hogy lelkemen megint próbát tegyen, Tán van mentség még, hát végzek vele, Nem lesz vérfarkasnak több éjjele.
|